halálos

Esti tvnézés, a háziírás fáradalmait kipihenendő..

Film, idősekről, halálról, arról, hogy az, ami valakiben értékes, fénylő, emberi, az hogyan válik lassan semmivé.
Énekes, bűvész a leépülés utolsó stádiumaiban.

Néni, szép, csillogó ápolt idős nő, a bűvészt ápoló feleség, tiszta szemekkel és vonásokkal, bácsi, derűvel széles kedves homlokkal.

Belémhasít az a furcsa maró érzés, hogy nem először látok ilyet... meg a tehetetlenség, hogy a legsziporkázóbb elmének is az a sorsa hogy kihúnyjon. A néni őszinte: "önzésből tartom itt, nem akarom, hogy elmenjen..." És tudom, hogy mit érez... a bácsi, amíg él, élő emlék.. még hozzá lehet érni, meg lehet csókolni, néha visszanéz, és élő tükörben látszik benne a múlt. A puszta emlékekhez már nem lehet hozzábújni. Remélni sem, hogy egyszerre mentek el... az már tényleg halott.

Amikor a bácsi halálos ágyát mutatják, tudom, hogy milyen az illata. Tudom, hogy azon az ásító, fekete odúvá mélyülő szájon szökik ki a lélek. Amikor úgy állnak a szájak, már tudom, hogy az illető halott... most látom harmadszor. Nem zavaró, nem csúnya... csak olyan.. végleges.

Belegondolok, hogy lesz e, akinek ősz fejjel végignézzem a halálát, és csak reménykedem, hogy a vonásain ugyanaz a jóság és kedvesség marad meg utolsóként, mint azokon, akiket eddig láttam.

Tudom, hogy lehet szebben meghalni. SZeretnék olyat is látni, aki a tudatából múlik el, és nem a testéből.
Akiket eddig láttam, hol kihúnyó, hol felpislogó tudattal mentek el, szétestek a gondolataik és szétestek a vonásaik. Azt hiszem ez nem törvényszerű.

Az élet... nagyon szép. És nagyon sokféleképpen tud fájni.